Már régóta tervezte kis csoportunk, hogy ellátogat Sopronba, hogy az ottani gyülekezettel megismertesse azt a munkát, amelyet a nem látó emberekért végzünk. Igen, régóta terveztük már, hiszen az ottani lelkész többször is megerősítette a meghívást, tekintettel arra, hogy az ő területén lévő gyülekezetekben többször is jártunk, és mindig Isten hatalmas áldása szállt reánk ezeken az alkalmakon. Ám de a dátumok többször is módosultak, sőt végső soron az egész látogatás jellege teljesen átalakult. Biztosan nem véletlen az, hogy a végül is október 14-ére, szombatra kitűzött alkalom helyett, október 15-ére, a fehér bot napjára került az egész látogatás, melynek – ahogy az elébb mondottam –, jellege is megváltozott. Amikor ugyanis az időpont utolsó módosítása megtörtént, Kalocsai Tamás lelkész közölte velünk az örvendetes hírt, hogy nem gyülekezetlátogatásról lenne szó, hanem arról, hogy az evangélikus templomban tegyünk bizonyságot hitünkről és a vak emberekért végzett munkánkról. Így tehát teljesen át kellett alakítani az egész szolgálat menetét, hogy alkalmas legyen a fent említett célra, azaz az evangélizációra. Ilyen evangélizációt már tartottunk Hencidán illetve Pestlőrincen is, de bízvást mondhatom, hogy ez a soproni volt az, amely eddig a legszebben tükrözte azt, amit tulajdonképpen teszünk a vakokért. Miért? Azért, mert itt tudtuk eddig a leghűségesebben bemutatni azt, hogy isten hogyan munkálkodik értünk, akár a személyes életünkről van szó, akár pedig a vakmisszióban végzett munkánkról. Végül is 2006. október 15-én délelőtt tíz óra után nem sokkal indult a vonatunk a keleti pályaudvarról. Népes, csaknem tizenöt főből álló csapatunk is felszállt erre a vonatra, és izgalommal várva vágott neki az útnak. Sopronig hasznosan telt az idő, még egyszer átgondoltuk az egész szolgálat menetét, közben kicsit falatoztunk is, no meg pihengettünk is, így készülve fel a szolgálatra. Amikor megérkeztünk, kedves testvéreink fogadtak bennünket a pályaudvaron. Pesthez viszonyítva kissé hideg volt, ezt rögtön meg is tapasztaltuk, így kicsit gyorsabb tempóban indultunk a művelődési ház felé, amelyet a testvéreink kibéreltek, azért, hogy ott nyugodtan megebédeljünk. Pazar ebédet kaptunk, íze még most is benne van a számban. Ebéd után még volt lehetőség arra, hogy a kopott, kissé viharvert zongora segítségével elpróbáljunk néhány énekszámot. Voltak testvérek, akik kocsival érkeztek tőlünk függetlenül, de ők is csatlakoztak az ebédnél hozzánk. Amikor elérkezett az idő, elindultunk az onnan nem messze lévő evangélikus templomba. Ott megszemléltük az orgonát, amelynek az egész szolgálat során igencsak fontos szerepe volt. Ütött-kopott hangszer volt, de azért megfelelt a céljainknak, Vida Gábor vak barátunk beregisztrálta a hangszert, egyrészt azért, hogy az ő általa előadott Bach orgonaművet is eljátszhassa, másrészt pedig azért, hogy az énekeket, amelyek a szolgálat során elhangzottak, ő és jó magam kísérhessük. Testvérek és néhány vendég jött el az alkalomra, valamint a helyi Vakok szövetségének az elnöke is. Ez különösen is emelte a szolgálat fényét, hiszen, amint az elején írtam, a fehér bot napja volt. Kalocsai Tamás, az elnökúr néhány üdvözlő gondolatával, valamint az evangélikus lelkész imájával kezdődött az alkalom. Énekszolgálatok, versek, egy rövid igei gondolat hangoztak el. Vida Gábor orgonán játszott, valamint kísért egy-két éneket, Kabai Imre barátunk gitározott, verset mondott, Nagyné Jusztina egy gyönyörű verssel ajándékozott meg bennünket, Hercfeld Zsuzsanna pedig hegedű játékával emelte szolgálatunkat. Nagy Ildikó énekhangját is élvezhettünk, valamint Sebestyén Ilona testvérnőtől is halhattunk egy szép idézetet, az Orano című novellából, amely egy vak fiatalemberről szól. Fülöpné Rózsika is bizonyságot tett, ő volt az egész alkalom óravezetője. Az igei gondolatok előtt, melyet én tartottam, az elnökúr is szólt néhány szót ismételten, mégpedig arról, hogy ők itt Sopronban hogyan próbálnak segíteni a vak és látássérült embereken. Az igei gondolatok alapja János evangéliuma 9,25 versének egy rövid gondolata volt. A vakon szülött ember felkiáltása volt ez: „Noha vak voltam, de most látok!”. Szolgálatunk során kétszer kis kórusunk is énekelt, egyszer a vakmissziónk himnuszát előadva, Vida Gábor kíséretében, másodszor pedig Eszterházi Pál, Jézus eljön nem sokára című éneke hangzott fel. Az evangélikus lelkész imája előzte meg Eszterházi énekét, s ezzel ért véget az egész szolgálatunk. Végül is azt mondhatjuk, hogy ez az evangélizáció eddig talán a legáldottabban sikerült. Minden gördülékenyen haladt, annak ellenére, hogy az orgona nem volt kifogástalan, hogy többször kellett Gábornak és nekem az orgona és a padsor között ingázni, de kísérőink segítségével ez sem jelentett akadályt. Isten különös kegyelmének tartom, hogy pont a fehér bot napján került megrendezésre ez az evangélizáció. Azon a napon, amikor a média egy kicsit jobban odafigyel a látássérült emberekre. Célunk az volt, hogy ezen a napon bizonyságot tegyünk arról, hogy vakon igen is lehet, sőt szükséges teljes életet élni. Isten célja velünk kapcsolatban is az, hogy megtalálva az ő fiában való békességet, megismerve és elfogadva az ő végtelen kegyelmét, nem látva is egy őbenne elrejtett, a látók és nem látók számára egyaránt bizonyságtevő életet éljünk. Szentül hiszem, hogy ez a szolgálatunk, amelyet Sopronban adhattunk, tökéletesen megfelelt ennek a célnak. Nyilván azért is, mert ami tőlünk tellett, megtettük, de azt gondolom, hogy a kizárólagos érdem egyedül Istené. Szolgálatunk hirdette a vakból látóvá lett emberrel együtt: „Noha vak voltam, de most látok!” Mert a mi világosságunk a mi Urunk Jézus Krisztus. Akár látunk fizikailag, akár nem. Őnélküle vak a látó is, és a testi vak is. Őbenne azonban a világosság a földre jött, és vallástól, nemzetiségtől, fizikai állapottól függetlenül mindannyiunké lehet, ha akarjuk. Azt hiszem, hogy Isten iránti mély hálával tekinthetünk vissza erre az áldott napra, és csak remélni tudjuk, hogy amíg csak lehetőség adatik az ő végtelen kegyelme által, tudunk még dolgozni ily módon az emberekért.