A vakmisszió olyan, mint egy igazi szerető család. Szívesen vagyunk egymás társaságában, örömünket leljük egymás örömében, együtt bánkódunk, kezet fogva segítünk egymáson. Ez a szeretet természetesen az igaz forrásból ered. Kéthetente összegyűlünk, közösen imádkozunk, beszélünk az Úr és dolgairól, életünk kisebb nagyobb eseményeiről és megszervezzük közös programjainkat.

Az egyik közös programunk az ország különböző részein levő gyülekezeteink meglátogatása. Miért? Mert azok, akik látnak, nem tudják, hogy milyen kincs birtokosai. De azt sem tudják – honnan is tudhatnák -, hogy több embertársuk hosszú napokat tölt bezárkózva lakásába, s létezni csak akkor tud, ha tökéletes rendben tartja dolgait, ha a telefonszámokat, a bevásárolnivalókat, az útvonalakat emlékezetében rögzíti, ha ismerőseit hangjukról megismeri.
Többen közülük – különösen a 30 év körüliek - vakon születtek, ill. koraszülöttként az inkubátorban az oxigén-túladagolás következtében vesztették el látásukat. Mások vírusfertőzés miatt szinte az egyik napról a másikra, vagy éveken tartó alattomos betegség, ill. baleset következtében vesztették el látásukat. Szomorú, sajnálkoznak a látók, de mit tehetünk?
Ekkor érkezik meg a gyülekezetükbe egy húsz körüli vidám csapat. A harmada, a fele nem lát. Mégis vidámak. Dicsérik az Urat prédikációikban, verseikben, csodálatos énekeikkel, zenéjükkel. Hálát adnak azért, mert az Úr szereti őket is. Gondoskodik arról, hogy ne kelljen egyedül, bezárkózva élniük, mert vannak, akik nem kötelességből látogatják őket, vagy segítenek nekik ügyeik intézésében. Hogy képességet és lehetőséget adott nekik az Örökkévaló, hogy megmutassák, mi mindennel áldotta meg őket. Nem csak tökéletes zenei hallással, szép hanggal, nem csak jó előadókészséggel, hanem érző szívvel, amely vágyik a szeretetre, vágyik adni és kapni. Vágyik a kinyújtott segítő kézre. Hogy ne csak a betanult útvonalon járhasson, hanem sétálhasson, kirándulhasson is. Hogy amit más elolvashat, azt ő a füleivel olvashassa a magnókazettákról. Hogy ismerősökre, barátokra leljen, hogy együtt örülhessenek a ragyogó napsütésnek, a lágy szellőnek, a frissen érett cseresznyének, és legyen kivel beszélgetnie a szűnni nem akaró esőben is.
Egy ilyen gyülekezetlátogató találkozásnál megtörténhet a csoda. A látók szemei is megnyílnak. Észreveszik a vakok gazdagságát. Azt a szépséget, amely eddig sötétben nevelkedett. Azokat az embereket, akik eddig elrejtettek voltak. Akiket a Mindenható nem csak azért rakott közénk, hogy segíthessünk rajtuk, hanem azért is hogy őket megismerve mi is gazdagabbak legyünk. Hogy megtanuljuk látni és értékelni a nem láthatókat. Hogy a köztünk élő látássérülteknek tiszta szívvel segíthessünk.