Bármelyik magzat már a méhen belül is megsérülhet. A szülésnek is igen magas a kockázata. A születés után pedig állandóan balesetek fenyegetnek bennünket. Egészségesből bármikor lehet sérült. Így egy adott sérült betegnek, a társadalom nyújtotta lehetőségek által kellene megteremteni, hozzásegíteni az életbe való beilleszkedéshez.

Egy társadalom érettsége pedig jól mérhető le azon, hogy az ép többség mennyire kíván együtt élni azokkal, akiket valamilyen maradandó sérülés sújt. Az eddigi hazai gyakorlat azonban arra irányult, hogy a sérültek külön, zárt közösségben tudnak megfelelően érvényesülni, elzárva a külső, ép emberektől. Azonban ez a gyakorlat egyre inkább kudarcot vall, s helyette a beolvasztás, vagyis az integráció gyakorlatát próbálják honosítani. Hiszen azokban az országokban, ahol természetes, hogy a sérültek gyerekkoruktól egy közösségbe járnak az épekkel, nincs olyan ember, akinek ne lenne személyes tapasztalata a fogyatékkal élőkről, és ez a tapasztalat, bárhová is kerül később, egész életén át mindenkit elkísér. A megváltozott képességűek igényeivel kapcsolatos tudatosság később aztán lépten-nyomon visszaköszön a tárgyi és a társadalmi környezetben: nem arról van szó, hogy Skandináviában alkatilag figyelmesebb, toleránsabb népek élnek, hanem hogy az integráció, az együttélés fontosságának érvényre juttatásával pozitív irányba ható, öngerjesztő társadalmi mechanizmusok indultak be évtizedekkel ezelőtt.
Mit kell tennünk, hogy a fogyatékossággal élő embereket ne tekintsük „ufóknak”, ne legyenek előítéleteink, és harmóniában élhessenek egymás mellett a sérült és ép emberek?